A zenéről – úgy általában…

A zene fogalma: „ A zene a hangok és a csend érzelmeket kiváltó elrendezése, létezésének lényege az idő. A pontos meghatározás nem könnyű, de abban általában egyetértés mutatkozik, hogy a zene a hangok tudatosan elrendezett folyamata.

A zene egy művészi kifejezési forma, a hangok és „nem-hangok” (csendek) időbeli váltakozásának többnyire tudatosan előállított sorrendje, mely nem utasít konkrét cselekvésre, viszont érzelmeket, indulatokat kelt és gondolatokat ébreszt.” (www.musicmania.eoldal.hu)

A zene története: Pontosan nem lehet tudni, mikor alakult ki, és hogyan kezdődött, de már az ősember is ismerte, ha meg nem is nevezte, illetve külön nem alkalmazta, mint szórakozási, kulturális, művészeti elemet.

Dokumentáltan a kultúra fejlődésével együtt jelenik meg, és válik külön művészeti ággá. Ugyanakkor ez a művészeti ág kapcsolódhat egyéb művészeti ágakhoz – például opera, ahol a költészethez – illetve egyéb tevékenységhez: sport, kiállítások.

Mit is jelenthet az egyénnek a zene: Mindenkinek mást. Van, ami egy embernek bántó, a másiknak tetszik. Lehet zörej, zaj – amelyekhez külön hangszer sem kell, és lehet olyan, amelyet hangszer nélkül nem lehet elképzelni. (Például Bach orgonaművei)

Kinek milyen zene tetszik? Ez teljesen egyéni. Függ az ember beállítottságától, értékrendjétől, szokásaitól, beidegződéseitől és az éppen aktuális élethelyzettől, hangulattól.

Én most magamból indulok ki, és leírok, elmesélek pár zeneművet, és azokkal kapcsolatos viszonyomat.

Zeneileg nem vagyok mindenevő, de azt el kell mondanom, hogy sokféle zene tetszik. Ideértve a komolyzenét is. Most mégis leginkább a könnyűzene műfajában gondolkodom, mert társadalmunkban ahhoz könnyebb hozzájutni, az szól a tévéből, rádióból nagyobb mennyiségben.

Elsőként kell említenem a Pink Floyd zenekart – 1967-.től van, az egyik legnagyobb zenei úttörő banda volt – eredeti felállásában már nem létezik. Kevesen tudják, hogy a zenéhez kapcsolt képeket, vetítést ők kezdték el koncertjeiken 1968-ban, illetve a ma elterjedt, és már alapvető térhatású hangzást is ők kísérletezték ki, szintén 1968-ban.

A jelenlegi könnyűzenében megszokott hangzásokat – ami legtöbbször észre sem veszünk, hiszen az az alap – szintén ennek a zenekarnak köszönhetjük, akik mindent megtettek, hogy egyéni, letisztult, sajátos hangzást alkossanak, az akkori technika minden lehetőségét felhasználva.

Ez a zenekar egy 44 perces albumon hat hónapot dolgozott – stúdiómunkák és keverés -, hogy végül olyanná váljon, amilyet elképzeltek. És ez a zene mai napig meghatározó, és mérföldkő volt a könnyűzene életében.

Ezt analóg eszközökkel érték el, míg a modern világban, amit 1973-ban fél évig tartott összehozni egy zenekarnak, azt egy program segítségével fél nap alatt meg lehet csinálni.

Ennyit fejlődött a világ, de ha ezek az emberek nem lettek volna, akkor nem lett volna miből kiindulni.

Szintén említést érdemel Jean-Michel Jarre, Vangelis, Mike Oldfield, Ennio Morricone. Vangelis megkísérelte a modern komolyzenét megalkotni, de a zenei élet nem fogadta el műveit komolyzeneként.

A magyar zenekarokat se hagyjuk ki a listából: Omega, LGT, Hobo Blues Band. Presser Gábor szintén jelentős részben hozzájárult a modern zenei hangzás fejlődéséhez.

Komolyzenei téren pedig jelenleg Havasi Balázs emelkedik ki, akinek műveit a zene társadalom kezdi elismerni modern komolyzeneként, azonban ehhez a társadalom változására is szükség volt.

Komolyzenei téren nekem leginkább Johann Sebastian Bach művei tetszenek, illetve a híres Pachelbel-kánon, valamint Wolfgang Amadeus Mozart késői művei, amiket már élete vége felé írt – miután évekig tanulmányozta Bach munkásságát…

Egyébként a komolyzene virágzásának idején is voltak „egyslágeres” szerzők – ide sorolható például Pachelbel -, és olyanok, akiket nem igazán értékelt – vagy nem nagyságának megfelelően értékelt – a saját korszakuk. Ilyen volt Beethoven is, akit ugyan elismertek a saját idejében is, de nem volt felkapott, ünnepelt szerző, akit estélyekre és bálokra hívtak, mert a zenéje túl melankolikus. Helyette inkább egy Blinkerstein nevű zenészt kértek fel, aki a vidám zenéjével szórakoztatott. Akiről azóta sem sokat hallottunk…

Az sem közkeletű tény, hogy az operák világában nagyot alakító Richard Wagner nem igazán játszott jól semmilyen hangszeren. Fantasztikus zenei szólamokat és összhangzatokat talált ki, sokat tett hozzá a zene hangzásvilágához, amikor azonban társaságban megkérdezték tőle, hogy milyen hangszeren játszik, többnyire azt felelte: „Tudok valamelyest zongorázni. De legjobban zenekaron játszom.”

A zene értelmezése: Ezt egyedül a hallgató személye szabja meg, nincsen semmiféle szabály, korlátozás. Itt szintén szerepet játszanak azok a tényezők, amelyekről a zene kiválasztásánál beszéltem.

A zene szerepe: Ez szintén teljes egészében a hallgató személyétől függ – ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni. Szerintem mindenképpen segítség. Egy mankó, amely segít kikapcsolódni, ellazulni, levezetni a feszültséget, elmélyedni, ugyanakkor segíthet tombolni, az indulatokat kiadni, illetve az emberben feldúlt érzelmeket, érzéseket, indulatokat kiadni, kiélni. Itt nemcsak destrukívitásra gondolok, de ilyen lehet egy jó buli, egy koncert is. Sőt, inkább ezekről van szó.

Én 1994-ben kint voltam az utolsó Pink Floyd-koncertek egyikén Bécsújhelyen. Életre szóló élmény volt. Azóta az összes Magyarországi Roger Waters koncerten kint voltam – 2002. 2008. 2013. Szintén olyan élményekkel gazdagodtam, amit semmivel nem lehet pótolni.

Maga a zene egy igen intenzív élmény, ez látszik abból is, hogy némelyik művelője igen gyorsan kiég, elmúlik, testi valója nem bírja az idegi megterhelést. Sokan a zenészek közül egyéb „segédszerekhez” nyúlnak elviselni a stresszt, de csak keveseknek segít igazában. És nehéz a függőséget feladni. De van, akiknek sikerült. Pl. Eric Clapton. És ne feledjük: már a középkorban is kiderült, hogy a költők, művészek miből merítették az ihletet sok esetben (még Petőfi Sándor is): a borból…

A zenészek jelentős haszonra tesznek szert, de ezért nagyon nagy áldozatokat is hoznak. (Most csak a „tisztességes” zenei világról beszélek) Éppen ezért az emberek nem sajnálják tőlük. Ráadásul tömegekhez szólnak, tömegek nevében beszélnek, és fogalmaznak meg gondolatokat. Sok esetben anélkül, hogy ilyen szándékuk lenne eredetileg az alkotóknak.

Ugyanakkor számomra fontos egy zenében, hogy mondanivalója legyen. Ha az nincs, akkor mindegy, mi, engem nem tud érdekelni. (Gondolok itt híres slágerekre, filmzenékre). Sajnos a zenében az önmagáért valóság nálam nem elfogadható. Az ilyen mű szerintem üres.

Kissé furcsa most erről beszélnem, mert nekem abban a szerencsében volt részem, hogy egy teljesen elvont, de jólelkű és jóérzésű énektanárom volt gimnáziumban – Horváth Tamás Úr személyében – aki az éneklésen kívül mást is osztályozott – felismerve, hogy nem minden gyerek egy Andrea Bocelli – dolgozatokat. A témákat ő határozta meg, és egy fogalmazást kellett írni. És a témák is önmagukért beszéltek, ráadásul elérte ezzel azt, hogy szívesen járt mindenki az óráira. Igaz, hogy Omega és LGT-számokat is sokat énekeltünk, de az szintén nagyon jó volt. De visszatérve a témákra: tényleg érdekesek voltak. Úgymint: Káosz-Törvény-Zene (Én ezt Káosz-Örvény-Zenének értettem, és külön értekezést írtam a zene áradása és örvénylése közti különbségről…), Érték a zenében, Kedvenc zeneművem, satöbbi. És mindenki komolyan vette ezeket az írásokat a maga szintjén. Senki sem másolta, mindenki sajátot írt. Ez szerintem nagy dolog.

A zenéhez való viszonyom egyébként nekem tényleg sajátságos: szeretek zenét hallgatni, ugyanakkor énekkaros is voltam gimnáziumban, és mindemellett basszusgitározom is – igaz, most már leginkább magamban, de több zenekarban is játszottam, és több évig diszkóztam, amikor az emberek, a tömeg hangulatát figyelembe véve tettem fel és kevertem be a zenéket, hogy a lehető legjobban érezze magát mindenki. Mindegyiket nagyon szerettem.

És akkor még egy nagyon fontos dolog – amiért például egy számítógépes szoftver is zseniális lehet: a zene hangokból áll, amelyeknek van frekvenciájuk. A színeknek is van hullámhossza. És amikor a zenelejátszót elindítottam, akkor a zene ritmusában változtatott geometriai – térhatású – ábrákat rajzolt közben – amelyeknek színét a hangok szerint változtatta. Ez egy olyan plusz szerintem, amit szándékon felül hoztak össze ebben az alkalmazásban, de egy biztos: talált.

És itt akkor kitérnék még arra. hogy a zenéhez konkrétan társul a képzőművészet több ága is: festészet, fényképészet. Gondolok itt az egyes albumok borítóira, illetve a koncert vizuális elemeire.

Az albumok borítóival kapcsolatban csak annyit, hogy a 60-as években Storm Thorgesson vezetésével megalakult a Hypgnosis nevű cég, amely a leghíresebb volt ezen a területen. A Pink Floyd, a The Who, a Rolling Stones állandó megrendelői voltak, és nem egy album sikeréhez a képi világ is hozzájárult, nem kis mértékben. Mert ne feledjük: akkoriban nem volt még internet, és mindenki számára elérhető fényképezőgépek és technikák…

Hogy jön mindez az IAIDO-hoz? Sokmindenben. Itt is fontos a ritmus, a harmónia, a koncentráció, valamint az, hogy a kardnak legyen hangja. És nem mindegy, milyen. Az egyik képes a másikban való fejlődést elősegíteni. Vice versa.

Röviden ennyit szerettem volna elmondani a zenéről.

Köszönöm a figyelmet.

(A fogalmazás címe egy 1986-os Men At Work album angol címének felhasználásával készült, Business As Usual – Az üzletről általában… )